Boszorkányos fekete macskák

Dátum: 2019. október

Halloween közeledtével az emberek figyelme a fekete macskák, és úgy általában a macskák felé fordul. Rengeteg babona él róluk, ennek köszönhető népszerűségük, vagy éppen az ellenszenv irántuk.

Macskatartóként valahogy mindig egy másodlagos, egy plusz dolog volt, ha valaki megdicsérte a macskámat, vagy szerencsésnek mondott, hogy van fekete cicám.

„Milyen jó nekem, engem elkerül a szerencsétlenség.”

Tény, hogy ha mindig szerencsétlennek gondoltam volna magam, amikor a fekete macskám átszaladt előttem (és nem is volt semmi, ami kioltotta volna az „átkot”, hiszen kutyám nem volt), akkor most nem írnám e sorokat.

A fekete macskák szerencsétlensége

Ilyenkor sajnos sokan nem szerető érzésekkel fordulnak az állatmenhelyekhez fekete, fehér macskáért.

Ma már szerecsére a legtöbb állatmenhely felismerte, hogy ilyenkor inkább valamiféle szertartásokhoz kellenek ezek a szeretetreméltó, jobb sorsra érdemes cicák… a rituálé pedig nem mindig a cica jólétével végződik.

A macskák szerencséjére ma már nem is adnak ebben az időszakban örökbe sem fekete, sem fehér cicát. Felhívják azonban a figyelmünket, hogy fekete/fehér macskatulajdonosként nagyon vigyázzunk ebben az időszakban, hiszen az elszántabb „bulizni vágyók” képesek az utcán összeszedni magunkak a szertartásra való áldozatokat.

Fel nem foghatom, soha nem értettem az állatkínzást. Számomra teljesen elfogadhatatlan, de ebbe mégsem mennék bele részletesen, mert egy végeláthatatlan lavinát zúdítanék az egész blogra.

Fontos a macska színe?

Magam részéről teljesen mindegy a macskák színe, bármely formában képes rámijeszteni, villogó szemmel kísértetet játszani a kertben sötétedés után. Mindegyik pihe-puha, meleg, megnyugtató a közelsége. Bármikor meg tud mosolyogtatni, ahogy a teljes kizökkenthetetlen lelki nyugalomból képes egyik pillanatról a másikra plafonon szaladgáló szélvésszé változni.

Mégis, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem számít a cica színe. Bár mindegyikben találni szépséget, nekem valahogyan sosem tetszettek a vörös cirmos cicák. Amikor első cicát választottam, ki is kötöttem, hogy bármi, csak ne vörös. Aztán az élet úgy hozta, hogy lett egy befogadott teknőctarka kislány cicám. Ahogy az már lenni szokott macskáéknál, elég gyorsan szerelembe esnek, és a l’amour gyümölcsei két hónap múlva beérnek. A szülésnél (számomra a macskák szülnek, hiszen családtagok) jelen voltam, nem is engedett elmenni a cicám. Négy csodaszép kismacskának adott életet, közülük egy vörös kisfiúnak. Akkor nem is foglalkoztam vele, el voltam foglalva az anyával, aki a szülés végére teljesen kimerült, az utolsó kismacskát már én tisztítottam le, törölgettem, és tartottam a mami fejét, amíg mosdatta kicsit. Nagy volt az öröm, és már fel sem tűnt, hogy vörös cica is van az alomban. Egyszerűen imádtam mindegyiket.

Ő lett az egyik legnagyobb egyéniség. A Zsömle. Eléggé duci cica lett, de a legbújósabb… egy igazi zsömle. Nevét a Macskanevek oldalról lestem. Az is igaz, hogy bújni szeretett, de macska módra csak addig, ameddig neki tetszett. Imádott minket, még a padlás ablakból is kiugrott, mert meglátott közeledni… kiscicaként bár a talpára esett, a több mint 3 méteres zuhanás miatt nagyon megütötte a lábát. Sokáig sántított. Szemébe nézve egyszer-egyszer még eszembe jutott, hogy valójában én nem is szerettem volna vörös cicát. Az élet azonban megtanított arra, hogy ne a külsőségek alapján döntsek. Egy cica adta az egyik legnagyobb leckét az életben. Egy vörös cica.

• Share on Facebook.
• Pin It!